A magyar népi hangszerek varázsereje, és használatuk a legkisebbek (0-3 éves korig) zeneterápiájában
Köztudott, hogy a jó zene gyógyít és örömöt szerez annak is, aki csinálja, annak is, aki hallgatja. Az tehát, hogy a hangszerek gyógyerejűek, nem vitás. Mitől lennének még ennél is többek: varázserejűek a magyar népi hangszerek és hogyan használhatók terápiás célokra? Mielőtt válaszolnánk e kérdésekre, tisztázzuk, hogy mit ért egyáltalán a zenetörténet “népi hangszer” címszó alatt.
A Magyar Néprajzi lexikont fellapozva a következő magyarázatot találjuk: “Házi készítésű hangszereket és gyári hangszereket egyaránt ide sorolunk, amennyiben azok a hagyományos paraszti zenélés általánosan használt eszközeivé váltak. Hangszer minden olyan eszköz, amelynek hangkeltés a rendeltetése – a fűzfa síptól a cimbalomig, a kereplőtől a klarinétig.” Ez a pár sor világossá teszi számunkra a “népi” jelzőt, de még mindig sorban áll a kérdés: mennyiben jelentős az, hogy ezek a hangszerek magyar hangszerek? Erre is felel a lexikon: “Vannak népi hangszereink, amelyeknek a történelem folyamán bizonyos sajátos tárgyi jegyei is kialakultak (főleg díszítés), amelyeknek alapján azokat más népek hasonló hangszereitől jobban meg tudjuk különböztetni. Alapjában véve azonban a hangszerek ősidők óta az emberiség közös tulajdonai s leginkább azáltal váltak el egy-egy népre jellemzővé, amit és ahogyan játszanak rajtuk.” Továbbá: “A népi hangszereket nem elég csupán tárgyi mivoltukban vagy zenei teljesítőképesség szempontjából vizsgálnunk, hanem meg kell ismernünk azok múltját, társadalmi szerepét, megfelelő esetekben készítési módját és (ha van ilyen) jellemző repertoárját is; vagyis meg kell keresnünk mindazokat a szálakat, amelyek azokat népünkhöz kötik.
Miként léteznek jelenünkben ezek az eszközök a zeneterápiás illetve zenés foglalkozásokon? Vajon melyek közülük azok, amelyek a leginkább használhatóak a gyerekek körében? (Erre a kérdésre a teljesség igénye nélkül válaszolunk majd, hiszen írásunkat személyes tapasztalatokra alapozzuk és ez behatárolja a hangszerek amúgy igen széles körét.) A valóságnak többféle metszetét is adhatnánk ezen a témán belül, mi most mégis a funkcionális megközelítést alkalmazzuk, mivel az segíthet legtöbbet az olvasónak, ha alakítani vagy fejleszteni akarja terápiás repertoárját.
A hangszereket és hatásukat a legegyszerűbben úgy mutathatjuk be, ha gondolatban végig vezetünk egy foglalkozást
Először is tudnunk kell, hogy dinamikailag hogy szeretnénk építkezni: a halktól a hangos felé, a hangostól a halk felé, vagy akár egy ún. dinamikai hullámot produkálva.
Lássunk egy példasort az utóbbi változatra. Ez esetben a cél, hogy a foglalkozás végén a gyerekek nyitott állapotban legyenek, és ezt a szülő segítségével minél tovább meg is tudják őrizni: a világot maguk körül “zeneiségében” tudják észlelni. A világ zeneisége alatt több mindent érthetünk. A teljesség igénye nélkül: a fákon éneklő madarakat (természet), a vonat zakatolását a síneken (ember által épített környezet), a munkások kalapálásának ritmikáját (a munkavégzés könnyebb, ha zeneiséget viszünk bele – ld. munkadalok például a kovácsoknál), az altató dalt (egy mindennapi tevékenységhez, az elalváshoz kapcsolódó zeneiség). Utóbbi a beszédaktusnak a zenei változata. A beszédaktusokról több szerzőnél olvashatunk. Az elmélet alapjai John L. Austinhoz kötődnek. Eszerint vannak olyan igék, amelyek többek egyszerű kijelentésnél, mivel tulajdonképpen cselekvések (a “mondás” és a “cselekvés” összeolvad). Például. “Megígérem, hogy időben ott leszek.” (Ígéret). Vagy: “Bocsánatot kérek a viselkedésemért.” (Bocsánatkérés.) “Fogadok, hogy holnap sütni fog a nap.” (Fogadás.) Az ilyen mondatok igéi a beszédcselekvések, beszédtettek vagy beszédaktusok. Ezeknek mindig érvényességi feltételei vannak (személyek, körülmények, a cselekvést végre kell hajtani, a kijelentést komolyan kell gondolni stb.) Hasonlóan vannak olyan zenei megszólalások, amelyek egyúttal cselekvést is vonnak maguk után, vagy ezek maguk alkotják a cselekvést. Például: iskolai csengetés vagy csengődallam, az autók tolató dallama, a kaputelefon dallama, a mise liturgiájának énekei, dallamai, vagy akár az altató dal…stb. Fontos tehát, hogy a foglalkozások alkalmával a kicsik játszva tanulják meg, hogy a világ nemcsak, hogy zenei, de ez a zeneiség számos jelentéstani árnyalatot foglal magába, vagyis sokféleképpen “élhető” és “használható”. A népzenei megnyilvánulások, illetve a népdalok maguk a legtöbbször kiváló példái ennek a sokoldalú zeneiségnek. Szerethetjük őket pusztán a szépségükért, de használhatjuk is őket a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Énekhangunkat pedig színezhetik, vagy adott esetben akár ki is segíthetik a népi hangszerek
Dinamikai hullám a népi hangszerek fokozatos megszólaltatásával
A foglalkozás tehát kezdődhet egy pregnáns megszólalással, például egy közismert, az ünnepkör aktuális pontjához kapcsolódó népdallal. A dalt kísérhetjük kobozzal vagy citerával. A sok húros, pengetős hangszerek előnye, hogy harmonikus módon támasztják alá a szólóéneket – egyszerre lágyítják a hangzást, és ragadják meg a gyermek figyelmét. A húrok zengése-rezgése tisztítja a külső és belső teret (értsd: a testet és a lelket is – lásd: a hagyományos kultúrák gyógyítói szinte mindig alkalmazzák a zeneiséget tevékenységük során). A jelenlévő szülőket is bíztatni kell az éneklésre, így rögtön létre jön a kapcsolódás a zene és a gyermek között. Ha ez a szituáció már megszokott a gyermekeknek (a viselkedésükből erre könnyedén következtethetünk), akkor jön el a pillanat, hogy őket is “bevegyük a zenekarba”, vagyis hangszert adjunk a kezükbe. Így ők is zenésszé, vagyis “gyógyítóvá”, “varázslóvá” válnak. A leginkább ideális helyzet az, amikor a szülőknek is jut hangszer. Ezek a következők lehetnek:
- csörgők: ezek hozzák legkönnyebben a sikerélményt, hiszen elég, ha a gyermek megfogja, megmozdítja őket, és máris hangot adnak. A csörgőkkel való játékot többnyire otthon is gyakorolják, de az esetek nagy részében ezek műanyag játékok. Ebben a “népzenei terápiában” a csörgők természetes anyagokból készülnek. Lásd: fatojás kavicsokkal, botra kötött diók, zsákba kötött egyéb csonthéjasok.
- zizegők: kiszárított mákgubó, mustár- vagy retekmag gyufásdobozban (Fontos, hogy jól be legyenek csomagolva, illetve kötözve papírba vagy finom textilbe). Ezeknek finomabb hangjuk van – egyfajta akusztikai és koncentrációs érzékenyítést visznek véghez annál, aki használja őket.
- kopogók: fahenger rászerelt fagolyóval, fahenger pálcával – ezeknek határozottabb hangjuk van – lehet velük lovacskásat játszani – a kislegények nagy kedvencei. A gyerek, mikor használja, kitűnik, kiugrik a csoportból. Akár egyhelyben ül, vagy áll, akár elkószál, mindig tudjuk, hol van pontosan.
- csengettyűk: a minizenekar hangzását ezek a hangszerek teszik teljessé, ahogy a felsőbb regisztert “telítik”. Transzformatív erejük van – lélekébresztőnek, lélekemlékeztetőnek is nevezhetjük őket. Nem véletlen, hogy a katolikus templomokban csengetés jelzi az átváltozást, de más vallások spirituális zenéjében is nagy szerepet játszanak a magukban, csokorba kötve, vagy szilárd alapra szerelt csengők, fémcsörgők.
- kis kolompok: a paraszti hétköznapokban az állatok nyakában kolomp lóg – tudjuk, merre járnak, hogy nem vesztek el – halljuk vonulásukat. Ahogy azt Bergics Lajos, a pécsi Zengő együttes alapítója népzenei hangszerbemutató koncertjein és egyetemi óráin hangsúlyozni szokta, régen minden gulyának, csordának, nyájnak saját “hangzása” volt, attól függően, hogy a juhász, a pásztor vagy a gulyás hogyan válogatta össze a kolompokat a vásárban. Ez az apró mozzanat is rámutat arra, mennyire átlényegítette a zeneiség az emberek mindennapjait a hagyományban.
- dobok: fakávára vagy agyagedényre húzott bőrök, de ide sorolhatjuk a fazékfedőt fakanállal is – ezek a zenekar “alapja”. Lehetnek kisebbek, nagyobbak. Aki dobossá válik, az válik a zenekar alapjává. Nála van az irányítás hatalma – főleg, ha mélyebben és öblösebben szóló hangszer akad a kezébe. A dobok kultikus tárgyak, a táltosok és sámánok társai a révülésben. Dobolás közben a gyermek szinte meditációs elmeállapotba kerül. Kijőve ebből az állapotból pedig olyan, mintha “újra indította volna a rendszert”, hogy az informatikából ismert kifejezéssel éljünk
A zenekarosdi után jöhetnek a mondókák, a különböző ölbéli játékok (ezek alatt átmenetileg letehetjük a hangszereket), ezek után pedig mehet a ritmusra sétálás, az ugrálás, a táncos mozdulatok próbálgatása. Egyéb eszközökkel is kiegészíthetjük a közös játékot (kisebb-nagyobb kendők, nemezgolyók, különböző termények – például gesztenye, dió, toboz). Mikor a foglalkozásvezető már érzi, hogy lankad a gyermekek figyelme, módot adhat a hangszerek újbóli kézbe vételére és egy szabad, mindenféle külön irányítást nélkülöző közös táncra, éneklésre. A foglalkozás zárása után (levezetésként) lehet kézbe venni a nagyobb testű, komolyabb hangszereket, megpengetni a citerát, a kobozt, megszólaltatni a nagydobot, az ütőgardont.
A népi hangszerek, a foglalkozásokon és a terápiában való alkalmazásuk hatalmas szabadságot ad a pedagógusoknak, zenészeknek, segítőknek, hiszen a szakmai alapszabályok betartása mellett kedvükre variálhatják a velük való játékot. Mivel hamar sikerélményt szereznek általuk a gyerekek, ezért az egyik legkomolyabb segédeszközök közé tartoznak a kicsik fejlesztésében – arról nem is beszélve, hogy többnyire természetes anyagokból készülnek, és viszonylag megfizethetőek (ügyesebb kezű szülők, nagyszülők bizonyos fajtáikat saját kezűleg is elkészíthetik). Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen hangszerekkel Földünk minden népe rendelkezik, hiszen a tánc és a zene (így a hangszerek is) egy idősek az emberiséggel.
Szakirodalom:
Magyar Néprajzi Lexikon, szerk.: Ortutay Gyula, Akadémiai, Budapest, 1977
John L. Austin: Tetten ért szavak, Akadémiai, Budapest, 1990
Szeretet a néphagyományban – A népköltészet szerepe a társadalom egészségének fenntartásában – Prof.Dr. Andrásfalvy Bertalan írása – forrás: karpatmedence.net
