A „rettenetes kétéves”
A cím nem véletlen, ugyanis az angol nyelvterületeken ezt a kifejezést, hogy „terrible two” a dackorszakát élő két év körüli korosztály megnevezésére használják.
Mint minden másban – ebben is nagy egyéni eltérések lehetnek. Vannak temperamentumosabb gyerekek, vannak visszahúzódóbbak, bátrak és félénkek, nyitottabbak és zárkózottabbak.
Az alapvető tulajdonságok is befolyásolják, hogy csemeténk mennyire erőteljesen fog dacolni, ha ennek eljön az ideje.
Szerencsés az a család, ahol ritka vendég a dacos kiborulás, hétköznapi nevén a hiszti. Tegye fel a kézét, aki nem látott még szupermarket közepén földön fetrengő kisgyereket, mellette vöröslő fejű anyukát, aki vagy mérgében, vagy szégyenében fel se mer nézni. Mert jön a jó tanács kéretlenül, az „Ott kell hagyni!”-tól a „Rá kell sózni, egy jó nagyot!”-ig számtalan ötlet és próbálkozás hallható, olvasható a hiszti kezelésére.
Mi történik az egyébként kedves, szeretetre méltó, édes gyerekünkkel, amikor magából kivetkőzött szörnyeteggé változik?
A jó hír az, hogy ez egy normális dolog, a fejlődés természetes velejárója.
Egy éves korukra a kisgyermekek felismerik és megtanulják – ha ehhez megfelelő a szülői hozzáállás –, hogy saját maguknak és másoknak is vannak érzéseik, gondolataik és ezek egymással megoszthatóak. Két éves kor körül (ki előbb, ki később), sok egyéb dolog mellett rájönnek arra, hogy a körülöttük zajló eseményekre, történésekre nekik is lehet hatásuk és szeretnének ezzel élni. Az érzelemszabályozásban azonban még nem jeleskednek, időfogalmuk egyáltalán nincs és gondolkodási struktúrájuk se fejlett annyira, hogy logikus érveléssel befolyásolni lehetne őket. Különösen nehéz helyzetben vannak olyankor, amikor a napi rutintól kicsit eltért a program, vagy fáradtabbak, nyűgösebbek, aminek – lássuk be – ezernyi oka lehet ebben az életkorban. „Nehéz helyzetben vannak” ezt fontos megértenünk! Nem a mi, vagy más bosszantására hisztiznek a gyerekek. Olyankor borzasztóan érzik magukat! A saját akaratuk és a környezet elvárása csattan össze. Pont, mint a nyári zápor esetén, amikor dörög az ég.
Hasznos, ha a szülők tisztában vannak a dacos viselkedés fejlődéslélektani jelentőségével. Azok a gyerekek, akik két éves koruk környékén egyáltalán nem hisztiznek, vagy sosem dacolnak, valószínűleg olyan szülői attitűddel találkoznak, ami erősen korlátozza akarati megnyilvánulásaikat. A szeretetért és elfogadásért cserébe, engedelmesek, „jó gyerekekké” válnak, ami nem a saját ún. szelf-érzetük. Ez a későbbi életkorokban és felnőttként is okozhat problémát a személyiségfejlődésben.
De vajon a hiszti valóban csak egy átmeneti fejlődési időszak, vagy egy ördögi manipuláció a gyermek részéről?
Ilyen szempontból kétféle hisztiről beszélhetünk.
A dackorszak elején a hisztis viselkedés valóban erős frusztrációból fakad. A gyermek nem irányítási, kontrollálási céllal veri magát a földhöz. A fent említett „nehéz helyzet” okozza a dühkitörést, ami az ilyen esetekben egy viselkedésszabályozási nehézség. Lehet fáradt, éhes, túl- vagy alulingerelt és elképzelhető, hogy az erős szülői stressz hat rá negatívan. Nem szerencsés számukra az sem, ha teljesíthetetlen elvárásokkal szembesülnek. Ha kellő figyelemmel kísérjük gyermekünk fejlődését, kisebb az esélye, hogy ilyen helyzetbe keveredünk. A dac fakadhat abból is, ahogyan a kétéves egyre önállóbbá válik, és ez önállósági törekvés kerül szembe a saját félelmével: az elválástól, a biztonságos szülőtől való – képletes – távolodástól.
Az ilyen esetekben nem lehet szép szóval, magyarázattal, büntetéssel hatni rá. Szó szerint ki van fordulva önmagából. Szervezetében a stresszhormonok (pl. kortizol) szintje megemelkednek. Önszabályozási folyamatai kezelhetetlenné válnak számára. Külső támogatásra, segítségre szorul! Megnyugtatásra, megértésre. Ha a testi kontaktust el is utasítja eleinte, a szülő közelsége támogató jelenléte segíti őt a megnyugvásban. Ha kívülről is feszültséggel találkozik, nem lesz képes a saját indulatait kezelni továbbra sem.
Könnyű ezt leírni, de nehéz nyugodtnak maradni, amikor egy bevásárlóközpont teljes közönsége előtt zajlik a „műsor”.
Mivel próbálkozhatunk?
Ne hagyjuk magára. Ne fenyegessük, hogy otthagyjuk, ne induljunk el, hogy majd úgyis utánunk jön. Ha így teszünk, mit tanul meg? Hogy az ő nagyon-nagyon nehéz helyzete hidegen hagyja a szüleit. Hogy nem segítenek neki, hogy jobban érezze magát.
Próbáljunk beszélni hozzá halkan, megnyugtató szavakkal. Mondjuk ki helyette az érzéseit. „Értem, hogy fáradt vagy. Tudom, hogy szomorú, csalódott, dühös vagy….” Ezáltal megtanulja, hogy számíthat az együttérzésünkre és azt is, hogy az érzelmek verbalizálhatóak, lehet róluk beszélni.
A körülményekhez képest őrizzük meg a nyugalmunkat. A mi kiegyensúlyozottságunk hatással lesz rá is. Azt tapasztalja meg ebből, hogy nincs nagy baj. A szülő nyugalma a világ nyugalmát jelenti ennyi idős korban.
Ha egy kicsit megnyugodott, próbáljuk meg kizökkenteni a helyzetből, elterelni a figyelmét.
Mindenképpen öleljük meg, vegyük ölbe, bújjunk össze vele, amikor már engedi/igényli a testkontaktust. Érezze a feltétel nélküli szeretetet, mert az nem változik!
Mi történik abban az esetben, ha a hiszti valóban egy harc valamiért? Ha a gyerek még egy csokit, még 10 percet, még egy játékot akar és emiatt kezd dühöngeni? Az ilyen típusú erőtejes dacos viselkedés a későbbi életkorokban jelentkezik, amikor a kisgyermeknek már van tapasztalata az ok-okozati összefüggésekről. Nagyon fontos, hogy megtanulja, hisztivel nem ér el semmit. Ha egyszer azt mondtuk, hogy csak egy csokit választhat, vagy, hogy most már haza kell mennünk, akkor sem engedhetünk ebből, ha ördöggyerekek potyognak az égből. Mert mit tanulna meg ebből? Hogy két könnycsepp, vagy száz, de a végén, úgyis az lesz, amit ő akar. A következetes szülői magatartás hosszú távon sokkal kifizetődőbb!
Persze jó, ha kompromisszumkészek vagyunk, de akkor ezt előre tisztázzuk és ne a dacroham kellős közepén.
Például, ha minden reggel cirkusz van abból, hogy mit szeretne felvenni a gyermekünk (lányos anyukák tudnának mesélni az óvodába indulás előtti készülődésről) akkor előző este, az általunk kiválasztott két vagy három ruhácskából a gyermek választhassa ki a másnapi szettet. Nem biztos, hogy szerencsés, ha a teljes kínálatból választhat, az sokkal nehezebb lesz számára, ami egyrészt frusztrációt okozhat, másrészről bizonyos keretek között a szülő felelőssége, hogy milyen öltözékben megy óvodába (időjárás stb).
Ha az étkezéseknél probléma szokott lenni a Miből? Mit? kérdéskör, akkor választhasson bögrét, tányért, és akár ételt is, de itt is érdemes a kínálatot leszűkíteni két, maximum háromfélére. Az ilyen esetekben, ha az óvodáskorú gyermek döntött, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy felvegye a választott ruhát, megegye a választott ételt, így hivatkozhatunk az ő döntésére. Így megtanulja, hogy számít a véleménye, megtanul választani, ami sok kisgyermeknek okoz nehézséget.
Az ilyen későbbi életkorban jelentkező erős akarati megnyilvánulás esetében is megnyugtató magatartást kell mutatnunk és azt, hogy a szeretetünk nem csökken. Nem a gyermeket utasítjuk el, hanem az adott viselkedést. Mondjunk határozottan nemet. Ilyen esetben is sokat jelenthet, ha megfogalmazzuk helyettük a számukra kevésbé kifejezhető érzéseket. ”Tudom, hogy dühös vagy, mert nem veszem meg neked ezt a játékot”. De ne akarjuk meggyőzni, ne magyarázkodjunk és ne alkudozzunk a gyerekkel. Mondhatjuk: „Ha nyugodtan tudunk beszélgetni, szívesen megbeszélem veled”. Egy óvodáskorú gyerek már tud mérlegelni és megtanulta, hogy a tetteinek van következménye.
A hiszti vagy szebb szóval, a dacos viselkedés tehát kétféle. A korábbi, két év körüli életszakaszban a fejlődés természetes velejárója. Hogy ezekből a szituációkból mit tanul meg, milyen tapasztalatokat szerez, az nagyban függ a dacra adott szülői reakciótól, amelyekről már volt szó.
A későbbi életszakaszban megnyilvánuló akarati túlkapások száma következetes szülői magatartással csökkenthető. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy ezzel a viselkedésformával semmit nem ér el, kevesebbszer fog ehhez az eszközhöz nyúlni.
